A „szomorkás” őszelő rontott a minőségi kilátásokon

Nem ilyen szeptemberről álmodtunk. A vörösborok minősége azért – a forró, napos nyárnak köszönhetően – így is jobb lehet, mint 2013 óta bármelyik esztendőben is volt, de az igazi csúcsévek (2000, 2003, 2007, 2009, 2011, 2012) szintjét valószínűleg nem éri majd el. Ahhoz kellett volna egy átlagosnál nem rosszabb szeptember is. Ez az idei azonban – borászszemmel nézve – alatta maradt az átlagosnak, különösen, ami a második felét illeti.

Szeptember 15-e és 30-a között országszerte több csapadék hullott az ilyenkor szokásosnál. A Dél-Dunántúl és az Északi-középhegység egyes borvidékein (Villányi, Szekszárdi, Tolnai, Egri, Bükki, Tokaji) csak kevéssel több (35–55 mm), a Balatontól északra és nyugatra elterülő borvidékeken (Badacsonyi, Balaton-felvidéki, Somlói, Pannonhalmi, Zalai) ennél kétszer–háromszor nagyobb mennyiség (80–120 mm) hullott, a többi borvidékünkön pedig valahol a kettő között. A csapadék mennyiségénél is elszomorítóbb volt azonban az, ahogy esett az időszak első felében (szeptember 16-a és 22-e között). Ezekben a napokban szinte folyamatosan borult volt az ég, alig bukkant elő a nap, és szitált, szemerkélt vagy olykor zuhogott az eső. A szőlő felülete szinte folyamatosan nedves volt. A talajok vízzel telítődtek, a levegő pedig szinte minden éjjel párával, ezért gyakorlatilag mindennapos volt a harmatképződés.

 

1. táblázat. A szürkerothadás mértéke az időjárás függvényében Szentgál-szőlőhegy, 2012–2017. Szekszárd, 2017. október 2.

 

 

A kiragadott, szentgál-szőlőhegyi példánkon (1. táblázat) látható, hogy a Szekszárdi borvidéken is – annak ellenére, hogy szeptember második felében nem hullott kiugróan nagy mennyiségű csapadék (40,2 mm) –, az átlagos páratartalom igen magasra szökött (82,5%). Ennek következménye az lett, hogy az esők megszűntével is szinte állandó maradt a nedvességborítás. A harmat rendszerint már késő este ráült a növényekre, és csak másnap délelőtt száradt le róluk. A szeptember 15-e és 30-a közti 16 napból 14 olyan volt, amikor legalább 5-6 órán keresztül nedvesség borította a növényfelületet, összesen 130 órán át. Ezek a körülmények, természetesen, abszolút kedveztek a szürkerothadás és más rothadások terjedésének. Számunkra rosszabb volt ez az időszak, mint a hírhedt 2014-es évben. Olyan súlyos fertőzés, mint akkor, csak azért nem alakult most ki, mert egyrészt nem voltak meg az előzményei (augusztusban nem kedvezett az időjárás a botritisznek, és szeptember első felében is csak mérsékelten kedvezett), másrészt – a korai érésnek köszönhetően – a szőlők jó részét már leszedték, mielőtt rothadásnak indulhattak volna. Ami még a tőkéken maradt, az már komoly veszélynek van kitéve, hiszen a rothadások számára továbbra is kedvezőek az időjárási feltételek.

 

Egyre hidegebbek az éjszakák (október első két napján a hajnali minimumhőmérsékletek egyes termőhelyeken 0 C° közelébe süllyedtek, sőt talajmenti fagyok is előfordultak) így annak ellenére, hogy napközben viszonylag száraz a levegő, az éjszakai lehűlés következtében hőmérséklete könnyen „átlendül” a harmatponton, kicsapódik belőle a pára, és a növényekre telepedik. Ilyentájt a rothadás már megállíthatatlan. A nap mint nap, órákon át vízben álló szőlőbogyókat nagy tömegben támadja a botritiszgomba, így azok bőrszövete folyamatosan elvékonyodik, megrepedezik, szétmállik, és a termés szinte „lefolyik” a tőkékről.

 

Ez az, amit nem szabad megvárni! Bár többen megpróbálkoztak a kémiai védekezéssel szeptember utolsó dekádjában is, ennek már sok értelme nem volt, csak a gondok szaporodtak vele. Rendkívül látványosak ugyanakkor az egyes termőhelyek között megmutatkozó rothadásbeli különbségek: hogy ugyanaz a fajta, hasonló művelés, tápanyagellátás és növényvédelem mellett az egyik helyen teljesen elrohad, a másik helyen pedig szinte semmi baja nincs. Ez az, ami leginkább elgondolkoztató, különösen azok számára, akiknek több termőhelyen is vannak ültetvényeik.

 

Dr. Füzi István és Dr. Hoffmann Péter fejlesztőmérnökök